Vilmos Voigt

Ma (június 11.) érkezett híre Voigt Vilmos június 8-i, pünkösd vasárnapi elhunytának. Nem váratlan, mégis megrendítő ez, hiszen még köztünk volt, de már betegen, visszavonultan élt. Idén májusban, amikor születésnapi köszöntést tartottak a tiszteletére a Néprajzi Múzeumban, még fogadta a gratulációkat és örült mindenkinek, akit látott. Januárban töltötte be a 85. életévét. Hatvanhét éve, 1958-ban kezdte meg tanulmányait az ELTE Bölcsészettudományi Karán, és diplomáját követően a Folklore Tanszéken lett gyakornok 1963-ban, majd tanársegéd, adjunktus, docens, és 1995-től egyetemi tanár. 1979 és 2005 között itt volt tanszékvezető, 2000 és 2005 között a Néprajzi Intézet igazgatója, 1996-tól a Magyar és Összehasonlító Folklorisztika Doktori Program alapító vezetője, majd 2010-ig a két programot egyesítő Néprajztudományi Doktori Iskola vezetője. Negyvenhét év után, 2010-ben innen ment nyugdíjba, ide járt vissza professor emeritusként, amíg csak tehette. Hosszú lenne felsorolni az általa alkotó módon, magas szinten művelt diszciplínákat a folklorisztikán innen és azon messze túl, az irodalom- vallástudománytól a szemiotikáig, az esztétikától a művészettörténetig, a baltisztikától a nyelvészetig. Mindezt a legteljesebb nemzetközi összefüggésrendszerben, úgy, hogy jelen volt szervezetekben, intézményekben, szerkesztőbizottságokban és otthonosan mozgott az európai kollégák körében. Egyaránt foglalkoztatták az átfogó elméletek és a részletkér-dések, az ideologikus konstrukciók helyett pedig lassanként egyre többre értékelte a hús-vér valóságot. Tudományos pályafutást megrajzolni ilyenkor persze nem lehet, és az amúgy is számos helyen elérhető, de jó az emlékezetünkbe idézni annak főbb pontjait. Harminchárom évesen lett kandidátus, ötvenöt évesen a MTA doktora. Köztudott, hogy a szakmánkban közel s távol senki nem publikált annyit, annyi országban és annyi nyelven, mint ő. Első két könyve 1972-ben jelent meg, ezeket később vagy harmincnyolc önálló és negyvenegy szerkesztett kötet követte. A 2010-ben Voigt Vilmos könyvészete címmel önálló kötetben kiadott bibliográfiai összeállítás 1960-tól 2194 munkáját vette listába, és az azóta eltelt tizenöt év újabb sok tucatnyi közleményt hozott (aki nem hiszi, járjon utána, nem lesz könnyű dolga…). Sok, mások által nemszeretem műfajban is ontotta a műveket, több száz hazai lexikon-címszava önálló kötetet töltött meg, bibliográfiák, recenziók, megemlékezések, köszöntők, konferencia-beszámolók, híradások, absztraktok számolatlanul kerültek ki a keze alól. Persze, ahogy az lenni szokott, az ő írásainak is csak egy része jelent meg nyomtatásban, azon kívül számtalan bírálat, javaslat, előterjesztés, ajánlás és még ki tudja, mi minden van a háta mögött, nem beszélve a kiterjedt levelezéséről. A tények hideg morzsáin túl itt van köztünk Voigt Tanár Úr, Vilmos a maga személyes valóságában. Vannak még páran, akik idősebbek nála, akik együtt jártak vele egyetemre, és emlékezhetnek a diákkori énjére. Sokkalta nagyobb számban vannak köztünk, vagyunk az egykori tanítványai és kollégái, szerte itthon és a nagyvilágban. Mindnyájan őrizzük Róla a magunk tapasztalatait. „Mindenki tudja”, hogy kivételes nyelvérzéke, nyelvtudása volt, hogy szédületes volt a rövid és a hosszú távú memóriája szövegek, képek, tárgyak, filmek, emberi jelenségek terén egyaránt; hogy utolérhetetlen volt az olvasásban, hogy egész életében ki nem esett a kezéből a könyv, a kézirat (egy régebbi Ki kicsoda kötetben a hobbinál ez az egy szó állt: „könyvek”). Ha nem beszélt vagy írt, csaknem biztos, hogy olvasott, konferencián is, utazáskor is, ki tudja, talán még álmában is. Rejtély, hogy mikor és hogy engedett magának pihenést, feltöltődést. Mindenki tudja, hogy milyen igényes volt, messziről meglátott, javított és szóvá tett minden slendriánságot (néha talán visszafogta magát), és ugyanígy a mások igényességét is tudta értékelni. Nagyon sokat tudott; nagyon szeretett sokat tudni, és másoknál jobban tudni. Sokan sok helyen jellemezték már a